Már csak pár nap, és a 7. Magyar Képregényfesztiválon kapható lesz az újrainduló Papírmozi 4. száma. Hasonlóan a korábbi, még a Képes Kiadó gondozásában megjelent számokhoz, ez is tartalmaz magyar és külföldi képregényeket, valamint magába olvasztja kiadónk képregényes szaklapjának, a Buborékhámozónak a profilját is, amennyiben képregényekről szóló cikkeket, portrékat, interjúkat, formanyelvi elemzéseket, tanulmányokat, történeti áttekintéseket is közöl.
Frissítés, 2015 tavasz: a Papírmozi 4. száma elfogyott, utánnyomás nincs tervezve.
Az első, két oldalas képregényt Oravecz Gergely készítette, a címlaphoz kapcsolódva (vagy fordítva). Az idei Alfabéta-díjra jelölt Blossza képcsíkok alkotóját a Nero Blanco Comix-kiadványok olvasói eddig cikkszerzőként ismerhették (a Buborékhámozó 10. számában írt egyik nagy kedvencéről, Eddie Campbellről), most először közlünk tőle képregényt.
Ezt követi az első cikk, amely a múlt hónapban, a Képregény Kedvelők Klubjában tartott prezentációm szerkesztett változata. A témát a klubot vezető Kiss Ferenc vetette fel: "Igazságosztók a képregényben". Az eseményen ezt az előadást egy bírónő történetei követték az igazságszolgáltatás valós működéséről.
Prezentációm az igazságosztók öt archetípusát mutatta be: Robin Hood, Mátyás király, Zorro, Batman és Megtorló került terítékre.
Részlet a cikkből:
A „történelmi” Robinról igen keveset tudunk, és korántsem biztos, hogy bármi köze lenne akár csak a legelső, már a 14. századtól kezdve róla terjedő legendákhoz. Azt a képet, amely mindannyiunk alatt felidéződik neve hallatán, a 19. század elején, Sir Walter Scott Ivanhoe című regénye alapozta meg, amelynek Robin (fontos) mellékszereplője. Egész könyvet szentelt neki Alexandre Dumas 1863-ban, Robin des Bois, le proscrit címmel, majd a ponyvairodalom egyik visszatérő figurájává vált. A képregény előtt a film fedezte fel magának: Douglas Fairbanks és Errol Flynn alakjában több nemzedéknek keltette fel a fantáziáját.
Robin Hood a gazdagoktól rabol, hogy a szegényeknek adja – tartja a fáma. A legtöbb Robin-történet azonban nem annyira erről szól, hanem inkább egy védelmező szereppel ruházza fel hősünket. A mára fixen kialakult fiktív történelem szerint Robin 1190 és 1199 között, a „jó” Oroszlánszívű Richárd király távollétében az őt helyettesítő „rossz” öccse, János herceg idejében tevékenykedett. Scott nyomán az uralkodó osztály alapvetően „norman”, míg a nép alapvetően „szász” – így Robin igazságosztó szerepében egyaránt fontos tényező az önkény és az idegen hatalom elleni küzdelem.
Göndöcs Gergely már visszatérő szerző az általam szerkesztett kiadványokban, de most először sikerült kultikus figuráját, Dr. Sör Kálmán matematikust is becserkésznem. A tanár úr rövid visszatérésére eredetileg a Párkocka blogon került sor, nyomtatásban azonban itt jelenik meg először ez a rövid képregény.
A Panel és a Nero Blanco Comix után a Papírmoziban folytatódik az Ágoston-füzettel ugyancsak Alfabéta-jelölt Vass Róbert másik sorozata, a Különös, idegen nyelven. A 7 oldalas képregény címe Nemezis.
Ezt egy novella követi, amelynek az írója André Aciman. Eredetileg a Nagyvilágban jelent volna meg a fordításom közel tíz évvel ezelőtt, de valahogy sosem került rá sor, és a szerkesztők azt mondták, ha valahol el tudom intézni a megjelentetését, hát rajta. Sokáig nem is gondoltam rá, de nemrég elolvastam újra, és nagyon tetszik meg mindig. Az írót megtaláltam a Facebookon, megírtam neki, hogy mi a helyzet, és kértem, hogy járuljon hozzá a közléshez egy saját kiadványomban és a neten. Volt olyan kedves és megengedte. A novella illusztrálására Dudás Győzőt, a Három Madár Műhely volt tagját kértem fel, akivel már a Héraklész XII munkájának a kiadásánál is összedolgoztunk. Ebből nem másolok ide előzetest, egy-két bekezdés kevés lenne, hosszabb részlet túl sok.
A következő, 6 oldalas képregény szerzője Lanczinger Mátyás, akinek már több munkáját bemutattuk itt a blogon is.
A Buborékhámozó és a Mozinet állandó cikkírójától, Kránicz Bencétől egy Joe Sacco munkásságát bemutató cikket kaptam. A címe Békeperspektíva, és íme az első pár bekezdése:
Miközben az elmúlt hónapokban sorra inogtak meg és omlottak össze a Közel-Kelet politikai rendszerei, az eseményeket figyelemmel követő külső szemlélőkként azt se tudtuk, mire figyeljünk: bízzunk-e saját hírügynökségeinkben, vagy a tüntetők twitter-oldalát, netán az Al-Dzsazíra gyújtó hangú riportjait kövessük? Akkor értjük-e jobban a történéseket, ha a Tahrir téren leggyakrabban hallgatott zenékből készült mixet töltjük le, vagy ha csatlakozunk a „Mindnyájan Háled Szaid vagyunk!” Facebook-csoporthoz? A napi történésektől elvonatkoztatva és a médiumokat sorra véve eszünkbe ötlik a képregény – ha a konfliktusos övezetek lakóinak mindennapi életére és nézőpontjára vagyunk kíváncsiak, Joe Sacco helyzetjelentéseit kell fellapoznunk.
A máltai születésű, de Ausztráliában és az Egyesült Államokban nevelkedett Sacco 1981-ben szerezte meg újságírói diplomáját az Oregoni Egyetemen, de csak egy-két évet töltött a szakmában. Valójában a rajzolás érdekelte: néhány máltai nyelven írt képregényfüzete után már újra Amerikában, Portlandben indított szatirikus lapot, majd a Comics Journalnek dolgozott. Talán kalandos gyermekkorából adódóan képtelen volt sokáig egy helyben maradni: ’88-ban már európai körutat tesz (erről szól Yahoo című önéletrajzi munkája), az Öböl-háború kirobbanása után pedig azonnal a Közel-Keletre utazik. 1991 decemberétől két hónapot tölt a Gázai övezetben. Ezt az időszakot dolgozza fel a Palestine, Sacco első nagy sikere.
Az előzetes első részének zárásaként pedig említsük meg Alexandru Ciubotariu három, egyenként egy-egy oldalas szöveg nélküli képregényét. "Ciubi" már nem ismeretlen a magyar olvasók számára, hiszen ÉN története című groteszk, önéletrajzi ihletésű képregénye a Nero Blanco Comix és a Roham közös kiadásában két éve, az 5. fesztiválra jelent meg, amelyen személyesen is részt vett.
A Buborékhámozó több cikkjéből is kiderül, hogy mind Amerikában, mind Franciaországban szoros kapcsolatok léteznek rockzene és képregény között, nem egyszer az alkotók szintjén is. A magyar képregényrajzolók közül is ki lehetne állítani több zenekarra valót...
Bizonyítja ezt először is a Mr. Bársonyhang és a Holdfény Varázslói névre hallgató "gengszter-jazz és rock-a-billy együttes" egyik számából készült képregény. Elkövetői a nem túl gyakran fellépő zenekar dobosa, Dudás Győző (rajz) és bőgőse, Zách Attila (szöveg), akik a hajdani Három Madár Műhely oszlopos tagjaiként is ismertek. A kétoldalas képregény ugyan nem vadonatúj, de még sosem jelent meg nyomtatásban.
A következő képregény azonban az elmúlt pár hét alatt készült el, méghozzá kifejezetten a Papírmozi számára, illetve a szerzőinkhez intézett szokásos felhívásra érkezett válaszként Haránt Artúrtól az ötlet, hogy nálunk jelenhetne meg Árva-Szabó Péter verse alapján készülő képregény-féléje. Előbb magát a verset olvashatjuk a lapban (amely eredetileg az Irodalmi Páholy 6. számában jelent meg, 2008-ban), majd az 5 oldalas, illusztrált verziót.
A kibővített Rock & Comix részleget pedig a Nero Blanco blogról talán már ismerős "Miről szól?" rovat különkiadása zárja, amelynek a témája a Spin Doctors "Supermanes" száma, a Jimmy Olsen's blues. Ez a cikk teljes terjedelmében (minimális változtatásssal) már most olvasható is a társblogon.
A következő képregény szerzője a tavalyi képregényfesztivál egyik díszvendége, a horvát Darko Macan. Azon ritka "nem-angolszász" írók egyike, aki elmondhatja magáról, hogy rendszeresen foglalkoztatta a Marvel és a Dark Horse Comics (magyarul is megjelent Star Wars története, de írt Tarzant, Grendelt és Cable-t is, többek között), maga is rajzol humoros képregényeket, amelyek közül párat bemutattunk a Buborékhámozó 9. számában és a Pesti Est különszámban (rövidesen ide is ki fognak kerülni). Kérésünkre egy 4 oldalas, szöveg nélküli képregényt küldött, amely korábban már megjelent Amerikában és Olaszországban is.
Harmadik cikkem a lapban már egy ideje érlelődött bennem, egy kedvenc sorozatomról szól, még az 1990-es évek elejéről. Keith Giffennek a rendhagyó Legion of Super-Heroes verzióját különös élvezettel olvastam annak idején, és még mindig remeknek tartom. Hogy miért, erről szól a cikk. Egy bekezdésnyi ízelítő az elejéről:
Giffen a Defenders sorozatnál mutatkozott be, és munkáját hamar megkedvelték a rajongók. Sőt, amikor Gerry Conway átszerződött a DC-hez, őt is magával vitte, ám ez a váltás csalódást jelentett a számára, mivel ott „másodosztályú” címeken kapott lehetőséget. Csak jóval később értékelte, hogy olyan veteránoktól tanulhatott a közös munka révén, mint Wally Wood és Bob Kanigher, akkoriban azonban addig elégedetlenkedett, míg nem maradt más választása, mint hogy távozzon. Ezt követően visszatért az alkalmi munkákhoz, még porszívóügynök is volt. Új barátnője egyszer rajtakapta, hogy skiccelget: már hat hónapja jártak, de még nem tudta róla, hogy ilyen remekül rajzol. Miután Giffen bevallotta neki, hogy járt a képregényrajzolással, a lány arra buzdította, hogy tegyen még egy próbát. Szerencséjére az akkori művészeti vezető, Joe Orlando megadta neki a második esélyt (a hölgyet pedig elvette feleségül Giffen).
Már esett szó Dudás Győzőről: mielőtt jó 10 évre visszavonult volna a képregényes élettől, Ramirez, az exportbirka címen készített egy stripsorozatot, amelyből azonban sajnálatos módon csak pár csíknyi jelent meg a Snoopy magazinban. A még kiadatlanokból mutatunk be két teljes oldalnyit. Alant a nyitásnak szánt strip:
Tulajdonképpen a folyamatosságot biztosítja a magazinban a szerb Aleksandar Zograf személye, akinek éppen a napokban tettük itt közzé a Papírmozi 2. és 3. számában megjelent munkáit - ha jól nézem, ő az egyetlen visszatérő alkotónk, ha csak ezt a címet nézzük. Egyoldalasából megtudjuk, miért nem futott be nemzetközi karriert, mint mangarajzoló.
Ezzel a témával el is jutunk harmadik cikkírónkhoz, Kálovics Dalmához, akiről nem is várhattunk mást, mint egy újabb kiváló, bár nálunk szinte ismeretlen mangaka bemutatását. Hagio Motóról szóló, gazdagon illusztált cikkére nem csak a keleti stílus kedvelői lehetnek kíváncsiak.
Hagio Moto az úgynevezett Csodálatos 24-esek (Hana no Nijuuyonen-gumi) illusztris tagja, akik mind a Shouwa kor 24. éve, azaz 1949 körül születtek, majd pedig a hetvenes években megreformálták a korábban jórészt férfialkotók által uralt, emiatt a fiatal lányok számára érdektelen shoujót. Ezek a fiatal mangakák az ostoba, meseszerű romantika és az üres melodráma évtizedei után végre érdemben akartak mondani valamit a lányoknak, visszatükrözni a megváltozott világban ébredő érzéseiket, vágyaikat, célokat, álmokat adni nekik, miközben a lehető legmerészebben nyúltak a shoujóból addig hiányzó műfajokhoz. Ezek az alkotók generációk életét határozták meg, és nélkülük a manga nem lenne az, amilyennek ma ismerjük.
Közülük az egyik legjelentősebb Hagio Moto, aki műveltségével és érzékenységével tűnik ki, amivel képes ízekre szedni az emberi pszichét. Gyerekként rengeteget olvasott, különösen európai irodalmat és rengeteg sci-fit, majd Tezuka, Ishinomori Shoutarou és az egyik első női shoujo mangaka, Mizuno Hideko munkái hatottak rá. Bár szülei tiltották a képregénytől, úgy döntött, erre a pályára lép, azonban kezdetben gúzsba kötötte régi konvenciókhoz ragaszkodó kiadója, és csak egy másik kiadónál, egy kivételes szerkesztő szárnyai alatt bontakoztathatta ki zsenialitását, amellyel szembeszállt az addigi shoujo hagyományaival, és új utat mutatott a jövőnek.
A következő, 3 oldalas képregényről és szerzőjéről már nem is merek mondani semmit, mert mint láthatjuk, még a kommentárjaimról is újabb képregénytémák jutnak az eszébe. Koska Zoltáné a szó.
A Buborékhámozóban hosszasan írtam a nálunk is elég jól ismert francia képregényújság, a Vaillant történetéről. Ezúttal belga riválisainak, a hihetetlenül sikeres Spirou és Tintin hetilapoknak a kezdeteit mutatom be.
Bezzeg a belgák... Aligha van olyan magyar képregényrajongó, aki ne irigyelné a hazánknál alig több lakosú kis országot, ahol a képregény hagyományára még turisztikai kampányt is lehet építeni. Könnyű nekik, elvégre franciául beszélnek, így övék lehet a teljes francia ajkú piac. Ez igaz. De nem csak ezen múlt az impozáns belga képregényipar kialakulása, és nem csak a vakszerencsének köszönhető, hogy pont ebben az országban fejlődött ki a legjobban a képregények szeretete. Elvégre a 19. század második felében Európában szinte mindenhol létrejöttek sikeres illusztrált magazinok, és ugyancsak gyakorlatilag párhuzamos történet az amerikai comics betörése majdnem minden európai piacra az 1930-as évek közepén. Csakhogy innentől kezdve már másképp alakult a történelem, másképp alakította néhány nagyot álmodó belga.
És ha már a témánál tartunk, a Papírmozi 4 leghosszabb, 14 oldalas képregényét is egy nagyot álmodó belgának, Olivier Grensonnak köszönhetjük, akivel a tavalyi bukaresti képregényszalon alkalmával ismerkedtünk össze. A Niklos Koda sorozat rajzolójával interjú is készült, ezt külön bejegyzésben adom közre holnap.
Az utolsó "pont" pedig Kovács Péteré, akiről eddig is tudtuk, hogy kedveli a rövid képregényeket, ám ezúttal stripkészítőként mutatkozik be, két kétsoros csíkkal. Sajnálom, a poén a lapban található...
