A második Papírmozi 4 előzetesben volt látható az első oldal Olivier Grenson belga képregényalkotó "A szentségit" (eredetiben: Tonnerre de Dieu) című, 14 oldalas képregényéből. Részben ehhez kapcsolódik a rövid, e-mailben készült interjú, amely a kiadványban olvasható - és amelyet most teljes terjedelmében közlünk. Az alkotótól kapott fényképet Jeffrey Beckers készítette.(Hogy ne kelljen kattingatni, az előzetest ide is bemásoltam.)
PM: Nagyon szépen köszönjük, hogy hozzájárultál ennek a történetnek a közléséhez. Mint olvasható a honlapodon, eredetileg a Spirou hetilapban kellett volna megjelennie, még 1988-ban. Miért maradt ki mégis akkor?
OG: Az indoklásban még olyan mondat is állt, hogy „gyakrabban kéne ilyen minőségű munkákat kapni”! Két hibát emeltek ki: az ecsetes kihúzást és a forgatókönyvet. Azt el kell ismerni, hogy nem volt könnyű elhelyezni egy 14 oldalas történet a lapban. Máskor – korábban vagy később – megjelenhetett volna. Vagyis jókor kell lenni jó helyen. Ezek után ajánlottak egy másik forgatókönyvet, amiről megtudtam, hogy minden „jó” kezdő rajzolóra megpróbálják rásózni. Aztán ebből a szerkesztők által dédelgetett sztoriból nem lett semmi... Mindenesetre az elutasítás elbizonytalanított és más irányban indultam tovább. Ebből lett a Jack et Lola, amit a Circus hozott le.
PM: Igaz, hogy a történet nem valami összetett és van egy kis „ifjúsági regény” jellege, de nagyon tetszik, ahogy felépítetted a karaktereket. Stílusgyakorlat volt, vagy sorozatban gondolkodtál? Mi lett volna Little Baby Boom sorsa?
OG: Igen, visszatérő karaktert csináltam volna belőle. A Spirou olvasóközönségét céloztam volna meg vele. Ehhez hasonló több volt is akkoriban a lapban, például a Broussaille és a Bidouille et Violette. Egy fiatal srác, aki sehogy sem találja a helyét. Poétikus, romantikus történetben gondolkodtam, a fiatalok bonyolult kapcsolatait, első szerelmeit akartam kibontani benne.
PM: Teljes mértékben szakítottál ezzel a stílussal, és átnyergeltél a „realista” rajzra?
OG: Utána kezdtem a Jack et Lola-t. Az jóval dinamikusabb volt, egy íróval (jó barátommal) dolgoztam együtt. Sajnos, csak két történet készült belőle – a második a Circus utolsó számába. Pedig jól indult. De a Glénat kiadó sosem vetette fel, hogy folytassam. Ekkor találkoztam a Lefrancq kiadóval, aki Harry Dickson-jellegű történetek készítésére kért fel, és albumokkal is kecsegtetett. Nem hagyhattam ki a lehetőséget egy hosszabb távú munkára. Ez lett a Carland Cross. Azt hittem, csinálok belőle két-három epizódot, de aztán hét lett, plusz 26, egyenként 26 perces rajzfilm. Valójában azonban nem az volt az első realista munkám, már jó ideje variáltam a kettőt, de a humoros könnyebben ment. Legalábbis én úgy éreztem, hogy a humoros stílusban kevésbé ütköznek ki a hibáim.
PM: A Niklos Koda sorozat nagyon sikeres lett. Mostanában inkább személyes történetek érdekelnek, vagy visszatérsz nemsokára a „tiszta” kalandsztorikhoz?
OG: Amin most dolgozom, az a La douceur de l’enfer (’A pokol édessége’). Ezt már régóta terveztem, és ha jobban belegondolok, talán egy kicsit a Little Baby Boom folytatása, húsz évi érés után. A jövőben a személyes projekteket vagy egykéket szeretnék készíteni két Niklos Koda-epizód között. Idén ősszel elkészül a La douceur de l’enfer második kötete, és már kezdem is a Koda 11. részét. Kellemes egyensúly a számomra ez a váltakozás egy állandó figura, egy „klasszikus” hős és a kísérletező egyedi kötetek között.
PM: Köszönjük az interjút.