Az interjú a Fekete-Fehér Képregényantológia 3. számában jelent meg, 2005. novemberében.
FF: Miriam, a honlapod nyitóképe egy budapesti látkép*. Itt születtél, Izraelben töltötted a fiatalkorodat, most New Yorkban laksz és dolgozol. Hogyan és miért alakult így az életed?
* megjegyzés: az új honlapon már más design látható, a budapesti látképet lent mellékeltük.
MK: Szerintem azért alakult így az életem, mert zsidók vagyunk. Természetesen az emigráció nem kizárólag a zsidókra jellemző, de van egy nagy különbség, hiszen létezik egy „zsidó haza". Ahol nem idegenben élünk, hanem az igazi hazánkban, ahová 2000 éve vágytunk, érte imádkoztunk, ahová minden zsidó „hazamehet". De én sosem voltam cionista. Szerettem az izraeli életet, de végül máshol telepedtem le.
FF: Ezek szerint a kivándorlás a te családod esetében egy tudatos döntés volt, amire készültetek, és akkor is megtörtént volna, ha nem következik be 1956? Vagy azért mégis meghatározta az életeteket a forradalom és a velejáró felfordulás?
MK: A zsidók, legalábbis az én családom, magyarnak tartották magukat, és hittek abban, hogy azok is lehettek. Sokan, mint például az én apám is, az új rendszerben is hitt. Imádtuk az országunkat, a városunkat, a magyarságunkat. A háború utáni csalódások, és az az érzés, hogy mint zsidók, mi mindig idegenek leszünk, ezek miatt határoztunk a kivándorlás mellett. Bizonyos okok miatt nem szöktünk át a határon, hanem kivártuk a felajánlott izraeli vízumot.
FF: Az Erre inni kell hangulatából árad, hogy nagyon személyes mű. Mennyi belőle a konkrét emlék? Ki volt Polli, és mi lett vele?
MK: Teljesen konkrét emlék, olyannyira, hogy például valóban egy laktanyával szemben laktunk. Polika barátnőm, Édelmüller Apollónia – aki nem zsidó volt – már gyerekkorától kezdve tragikus életét élt, homályos körülmények között került a szomszédságunkba. A szülei Ausztriában éltek, de miután meghaltak, a nagyszüleihez került, és a mostaha nagymama meg akarta gyilkolni. Ezután jutott el Budapestre a nagybátyjáékhoz, egy gyermektelen párhoz. A nagybácsi jó apja lett, de a nagynénitől nem kapott szeretetet. A forradalom után egy ideig még leveleztünk. Férjhez ment egy vizilabdázóhoz, de betegsége miatt nem lehetett gyereke. Már negyven éve elvesztettük a kapcsolatot egymással.
FF: Tehát akkor Polika papája, akit lelőttek, mert a szovjet követségen dolgozott, valójában a mostohaapja volt. Mi volt a munkája? Meggyőződésből vállalta?
MK: Mint gyerek, nem tudhattam, hogy mi volt a munkája. Senki sem beszélt körülöttünk politikáról, nagy volt a felélem. Azt tudom, hogy a szülei kissé tartottak tőle, mint amilyen pártfunkcionáriustól.
FF: Mennyire tartod magadat képregényalkotónak? Milyen más jellegu› grafikai munkákat végeztél?
MK: Ha azokra a komoly és fantasztikus művészekre gondolok, aki ma képregényeket alkotnak, én még nagyon messze vagyok ettől a megtisztelő címtől. Még akkor is csak rázom a fejemet, ha „művésznek" hívnak. Manapság nagyon könnyen dobálóznak az ilyen szavakkal. 1990 és 2001 között New Yorkban rajzfilmek háttereit rajzoltam és festettem, amit még egy izraeli kibucban sajátítottam el 1981 és 1990 között egy ottani filmvállalatnál. Illusztráltam már gyerekkönyveket és magazinokat is. Első képes mesémet öt évvel ezelőtt készítettem, azóta csak ezzel foglalkozom. Miután most már kinyomtatták az első könyvemet, ha nem lesz nagy bukás, talán be tudok mutatkozni képregényalkotóként is. Majd meglátjuk.
FF: Hogy kerültél kapcsolatba a Drawn & Quarterly-vel? Az Erre inni kell az első közölt képregényed volt?
MK: Amikor 1990-ben Izraelből megérkeztünk Amerikába, akkor láttam először a Maus-t és a hasonló képregényeket. Azt gondoltam, ilyesmit én is tudnék csinálni. Úgy éreztem, hogy van kifejeznivalóm. Két ok miatt is döntöttem így. Először is mindig imádtam írni, és világéletemben a gondolataimban leírtam mindazt, ami foglalkoztatott. Ám sajnos, miután elszakadtam a magyar nyelvtől, más nyelven nem tudtam igazán jól írni. Másrészt pedig azt gondoltam, hogy a családcentrikus életválasztásommal nem lehetek jó művész, így megmaradtam a grafikánál és az illusztrációnál. Meg hát hiányzott az iskolázottság, hiszen még a gimnáziumot sem fejeztem be. Úgy láttam, hogy a képregény módszere megengedi azt a szabadságot, hogy összetársítsam benne a két szerelmemet, és ha jó a téma, olyasvalamit tudok alkotni, ami végre kifejezi, szinte kiveti belőlem a fájdalmakat. Tizenöt évvel ezelőtt skicceltem le az első négyoldalas munkámat, amely tíz éven át egy fiókban feküdt – néha ránéztem, és sóhajtottam. Aztán a Disney New York-i részlegénél egy csoport bátor és energikus fiatal rajzoló úgy döntött, hogy nincs türelmük kivárni, amíg valaki kiadja a munkáikat, ebből nőtt ki a sikeres Monkeysuit. Engem is megkérdeztek, hogy van-e ilyen jellegű munkám, és akkor végre befejeztem azt a négy oldalt. Egy ismert kritikus azt írta róla, hogy ez a mű megállná a helyét a Drawn & Quarterley-ban is. Megkérdeztem a kollégáimat, hogy mit tudnak erről a magazinról, másnap megvettem egyet, elolvastam, és elküldtem Kanadába a képregényt meg a kritikát. Ezt jiddisül „hucpa”-nak, vagyis szemtelen merészségnek hívnak – ezt a kifejezést New Yorkban a nem zsidók is sokat használják. A második munkám volt az Erre inni kell, amelyet az Eisner-díjra is jelöltek.
FF: Köszönjük a beszélgetést.